11. A kiegyezéshez vezető út, a kiegyezés értékelése

Az ún.

Schmerling-provizórium (1861-1865) ideje alatt pénzügyi csőd következett be, miközben egyre jobban éleződött az osztrák-német ellentét, amelynek oka Németország egységesítéséért folytatott küzdelem volt.

Bécsben is egyre többen a megegyezés hívei lettek.

A magyar politikai elit jelentős részét is a megegyezési szándék vezette már ekkor. Ennek belpolitikai oka a passzív ellenállás kifáradása és a nemzetiségekkel folytatott tárgyalások kudarca volt, de a külpolitikai körülmények változása: Oroszország megerősödése és Poroszország előtörése is a megegyezésre sarkallt.

Deák belátta, hogy az alkotmányos egység nem valósítható meg a ’48-as törvények tiszta perszonálunióként való értelmezésével, ezért az 1865-ös Húsvéti cikkben kilátásba helyezte, hogy Magyarország törvényes keretek között engedni hajlandó a közös külpolitika, védelem, s ezek fedezését szolgáló pénzügyek tekintetében (az alkotmányosság visszaállítása esetén).

Ferenc József 1865-ben összehívta az országgyűlést. Az országgyűlés egy bizottságot választott a közös ügyek megtárgyalására, amelynek vezetője Andrássy Gyula lett.

A megegyezést siettette, hogy az 1866. július 3-ai königgratzi csatában az osztrákok vereséget szenvedtek a poroszoktól.

1867 februárjában Ferenc József kinevezte Andrássy Gyulát magyar miniszterelnökké.

1867. május 29-én a képviselőház elfogadta a közös ügyekről szóló törvényjavaslatot.

1867. június 8-án Ferenc Józsefet magyar királlyá, Erzsébetet királynévá koronázták a budai Mátyás-templomban. (Deák nem vett részt a szertartáson.)

Kossuth az ún.

Cassandra-levélben elítélte a kiegyezést, mert szerinte feladta a teljes függetlenséget, és nem szövetséget hozott létre, hanem az alkotmányosság feladása miatt csak egy pusztulásra ítélt országot konzervál.

Kossuth szerint a kiegyezés megreformálhatatlan.

Az 1867-ben megalakult Osztrák-Magyar Monarchia kétközpontú, dualista államszervezet volt.

Magyarország államformája alkotmányos monarchia lett. A két országot a közös uralkodó kötötte össze. A dualista rendszer két állam szövetsége, amelynek két alkotmánya és két fővárosa van.

A dualista állam két államalkotó nemzete közötti viszonyt (közjogi kérdés) a Pragmatica Sanctio figyelembevételével határozták meg.

A dualizmus nem volt perszonálunió, a gyakorlatban inkább reáluniónak tarthatjuk, ui. az uralkodó személye, a közös ügyek (hadügy, külügy és az ezekre vonatkozó pénzügy), valamint a Pragmatica Sanctio szorosabb közjogi kötődést eredményezett a perszonáluniónál.

A közös hadsereg közvetlenül az uralkodó irányítása alatt állt, azaz ő a hadsereg főparancsnoka, kinevezi a kormányfőt és a kormány tagjait, összehívja, elnapolja és berekeszti az országgyűlést.

Előszentesítési joggal bírt, azaz a magyar kormánynak minden törvényjavaslatot az országgyűlési tárgyalás előtt jóvá kellett hagyatnia az uralkodóval.

Rendelkezett a főkegyúri joggal és adományozhatott nemességet is.

Magyarország ezeken kívül teljes önállósággal rendelkezett, parlamentnek felelős kormány alakult, helyreállították az alkotmányosságot, megyei és városi önkormányzatokat, a hadsereg kérdésébe az újoncok és az adó kérdésében (véderővita) szólhatott bele a magyar országgyűlés.

Létezett egy önálló osztrák haderő (Landwehr) és egy magyar honvédség is, amelyeknek irányítója az illetékes nemzeti minisztérium volt.

A közös ügyeket 60-60 tagú delegációból álló bizottságok ellenőrizték.

A kiegyezés nem biztosította teljes függetlenséget, ugyanakkor reális kompromisszum volt.

A politikai kiegyezés mellett megszületettek a gazdasági együttműködést szabályozó jogszabályok is (gazdasági kiegyezés).

A közös ügyek fedezésére kvótát állapítottak meg, amiből Ausztria 70, Magyarország 30%-kal részesedett.

A kvótát a két törvényhozó szerv által kiküldött ún. kvóta-bizottságok javaslatai alapján állapították meg 10 évre.

A századfordulóra a magyar kvóta elérte a 36 %-ot.

A birodalmat egységes piaccá tették: vámszövetséget kötöttek, meghagyták a közös valutát, szabaddá tették a tőke és a munkaerő áramlását, összehangolták az adó-, mérték-, közlekedési- és hírközlési rendszert.

A gazdasági megállapodásokat 10 évre kötötték, amelyet az osztrák és magyar törvényhozásnak egyaránt el kell fogadnia. A gazdasági kiegyezés biztosította a térség és az ország gyors gazdasági fejlődését, a védvámrendszer pedig lehetőséget adott a magyar agrártermékek és a Lajtántúl iparának védelmére.

Horvát-magyar kiegyezésben (1868) a horvátokat elismerték politikai nemzetnek, beligazgatási autonómiát kaptak.

Horvátország élén a bán áll, akit a király nevezett ki a magyar miniszterelnök beleegyezésével.

A báni kormány a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az oktatásügy függetlenségével rendelkezett, s a horvát lett a hivatalos nyelv.

Működhetett a szabor (horvát országgyűlés), amely a magyarokkal közös országgyűlésbe képviselőket delegálhatott.

A kiegyezéssel létrejött birodalom az európai erőegyensúly fontos szereplője, a század második felében megjelenő orosz, német és brit nagyhatalmi vetélkedés idején azonban egyre inkább Németország felé sodródott, és fegyverkezni kezdett.

A kortársak számára kérdéses volt, hogy mennyire teljesül a kiegyezéshez fűződő remény.

Sokan tartottak attól, hogy az uralkodó visszalép majd ettől a kompromisszumtól, ill. hogy a gazdaság fejlődése nem lesz várt ütemű.

Ez utóbbi nem következett be, bár a gazdasági kiegyezés újratárgyalása jelentős feszültségeket eredményezett.

Deákék még hittek abban, hogy a rendszer továbbfejleszthető, ám ez nem történt meg. Ez, valamint az uralkodói (alkotmányossággal nem teljesen egyező) kiváltságok jelentős szerepet játszottak a dualizmus válságában.